Szöveggyűjtemény

Hogy mit nézek meg a világból, az az én világnézetem. Leírom, hogy szerintem mit jó és mit nem jó nézni ebben a világban.

2007. augusztus

Vannak olyan nehéz napok, amikor én egy kicsit nem érzem magam magyarnak. Férjem kicsit sem. Ilyenkor általában Boban Markovic szól, vagy tzatziki van vacsorára.
Nem irigylem senkitől Magyarországot. Relatíve. Én például állampolgár vagyok, van személyi igazolványom. De aztán lehet, hogy valójában azok a magyarok, akik árpipajzsot adományoznak, meg izomból gárdáznak meninblack. Mit lehet azt tudni? Nekem például tetszett a Magyar Vándor c. film. Férjemnek meg nem.
Általában sokat gondolkozom azon, hogy leírjam-e ide a blogba azokat a redbutton témájú hazai történeseket - hacsak felsorolás és kérdésfelvetés szintjén is - amik belemásznak az életembe, és amiktől idegrángást kapok. De aztán végül mégse, azazhogy nagyritkán. Nagysűrűn pedig - leginkább a gyermekre való tekintettel - elhatárolódom, mert kirekesztő vagyok. Ostobafób vagyok. De meghagyom nekik a játszóterüket, mert jófej is vagyok.
A Pelopponésszosz-félszigetet amolyan B-tervként tartjuk számon, hogy oda mi egyszer ki fogunk költözni végleg, mert a férjem - szerinte - (kis balkáni kitérővel) Mükénéből származik, én pedig szeretem a lukumadeszt. A gyermek - ha megnő - munkakörileg napágykipakoló lesz, egész nap rövidnadrágban. A görög nyelvet úgyse értjük, tévét nem nézünk majd, csak tengert. Jó lesz. Ha egyszer visszanőnek az olajfák. C-tervünk nincsen, űrhajónk se. Goran Bregovicot hallgatunk.

Zene is, szöveg is, itt:

http://quimby.mentha.hu

Kocsis Eszter: Csigaút [egyszervolt.hu]
Elindultam egy fűszálon, hogy a világot megjárom.
Csigaút, csigaút, ki tudja, hogy hova jut.
Följutottam jó messzire, fűszálának közepére.
Uramfia ott az út, nagy hirtelen visszafut.
Földre hajlott a fű szála, nem mehettem a világba.
Csigaút, csigaút, most már tudom hova jut.

***

Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. Kanizsai, Kanizsai állomásra.
Elöl ül a masiniszta, ki a gőzöst, ki a gőzöst igazítja. VAGY
Elöl ül a masiniszta, hátul meg a krumplifejű palacsinta.

Nagyon szeret énekelni a gyermek. Ennek a refrénjét és a megy gőzöst néha magától is. Annyira édes, olyan, mintha egy ismeretlen nyelven énekelne, mert a jelentéstől teljesen függetlenül hangúlyozva boldogan húzza például azt, hogy elölűla maaaasiniszta, kíííagözöst, kíííagözöst igazít-ja. Régebben, amikor tényleg értelmetlen szavakat mondott, akkor gondolkoztam azon, hogy olyan, mintha külföldiül beszélne. Még kisebb (pár hónapos) korában pedig az foglalkoztatott a rengeteg szabad időmben, hogy mit mondanak a külföldi babák legelőször? Merthogy a magyar babák a szakkönyvek és a tapasztalat szerint is azt mondják először, hogy EÖ vagy HEÖ. Nálunk volt heö és hőőe is :) De az ö-betű nem tudom mennyire általános más anyanyelvű kisbabáknál...

Ebben a témakörben maradva, valamelyik nap arra jöttem rá, hogy a gyermeknek még teljesen mindegy, hogy mondok valamit, vagy énekelek valamit. Valószínűleg nem is tud különbséget tenni, mivel a beszédnek is van ritmusa és dallama is. Este most már rendszeresítette a kívánságműsort, és random módszerrel kér hol mesét, hol éneket, hogy versikét. Én azt bírom a legjobban, amikor egy könyvben minden egyes képre rámutat, és minden egyes képnél azt mondja, hogy: Ezt elmeséled korábban? :) Két mostani kedvence a csigaút (mojjattigát) [http://egyszervolt.hu/ret animációk 2006 Csigaút] és a teknősbékás mese (mojjatpíkát) [http://egyszervolt.hu/ret animációk, rajzfilmek Gyors-lassú], ami valójában csak egy kis animáció, de a hozzá költött prózában szereti. Ezen kívül van, hogy az összes kisautóját sorbaállítja, és mindegyikről kell mondanom egy mesét korábban. Kicsit lefáradtam, mire rájöttem a módszerre, amivel nagyobb agyi megterhelés (koncentrálás) nélkül el tudok mondani egymás után húsz kis mesét húsz kisautóról. Az egyszerűség és a didaktika kedvéért mindegyiknek az a vége, hogy és aztán bement a nagy kék dobozba, és szundikált reggelig.

Galla Miklós, Dolák-Saly Róbert, Laár András: Farkas a mezőn

 

[Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás - Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek] 

2005-ös kötet. Három részből áll: Ranschburg Jenő - Egy egész életre szóló találkozás...; Vekerdy Tamás - "Vagyok, mint minden ember: fennség..."; Popper Péter - Ősök és utódok című rövid írásait tartalmazza.
Hátlapján van egy remek mondat: "A szülő-gyerek kapcsolat örökké tart. Még a halál sem választja el őket." Ennek nagyon örülök :) Valahogy mostanság már egyáltalán nem is akarok meghalni, idegesít a tudat, hogy a gyermeknek nélkülem kell majd élnie.

Ranschburg Jenő írása bevezetés a pszichológia rejtelmeibe. Leírja a gyermek anyával, apával és családdal való találkozásának lényegét; a különböző elnevezésű kötődések mibenlétét; a felnőtté válásig tartó periódusokat; tipizálja a szülői nevelési stílusokat.
Vekerdy Tamás olvasmányos stílusban folytatja a témát. A sorsról és az elvárásokról ír. Beleszövi Freudot, Suddessex grófját, Tomot és Jerryt. Szól a tévéről és a belső képkészítésről, a szabad játékról, a szülői háttérről, megfigyelésről és utánzásról, a derűről és a fejlesztésről, az elfeledett dajkarigmusokról és a fülpiszkálóról. Szerencsére régóta tevékenykedik, így talán egyre több gyerek életére vannak hatással az írásai.
Popper Péter rögtön az indulati és a hidegvérű verés lényeges különbségével indít. Aztán következik az őszinteség, a spontanaitás, a provokáció. Lényegretörően ír arról, hogy az ember nem tulajdon, aztán az álszeretetről, a férfinevelésről és a nőnevelésről, az érzelmek energetikájáról, a német és az angolszász iskolarendszerről, és végül a pénzről.

Mindenkinek ajánlom jó szívvel ezt a könyvet.

Mindenképpen szert kellett tennünk a lenti traktorra, mivel a gyermeknek mezőgazdasági munkagép rajongása van és vonzalom fűzi a szalmabálákhoz is. Ábrahámhegyi nyaralásunk alkalmával voltunk Salföldön a nyáron. Nyaralás nem azt jelenti, hogy például pihentünk vagy fürödtünk a Balcsiban, meg ilyesmi. Csak azt, hogy nyáron voltunk egy helyen, ami nem az állandó lakcímünk. Gyermek ugyanis végig negyven fokos lázat és nem evést produkált, emiatt végig vele kellett aludnom, azaz nem aludnom. Még a tapolcai kórházat is megjártuk, mert egy este elkezdett ömleni a nyál a szájából, pedig kint van mind a 20 foga. Azt hittük benyelt valami bogyót, vagy darazsat. Ügyelet persze a holdban, este nyolc, idegbaj, 200-zal mentünk a kórházig, ahol volt egy darab nyolcvan éves gyerekorvos, egy tajkártyafétisiszta assisztens, és az üvöltő gyerek. Kiderült, hogy valami sima szájfertőzés, ami ilyen korban ugye általános. A láz csak bónusz volt valami vírus miatt. Utolsó két napra elmúlt a láz és elmúlt a negyven fokos időjárás is, ezért inkább kirándultunk a környéken.
Szóval ez a Salföld nem olyan csikósgulyás, mint a honlapja alapján tűnik. Van sok kutyamacska, rackajuh, bivaly, kecskebirka, magyar ló, magyar tyúk, magyar kacsa satöbbi. Eltekintve ettől a vicces őshonos mizériától, gyerekeknek nagyon jó program, kedves a vidék, hatalmas a terület, gyönyörű a Káli-medence. A gyermeknek azonban a terület szélén álló, látványra és méretre is piramisnak ható bálahegy tetszett a legjobban. Azóta, ha lát bálákat az autóból, nekem lassítani kell, ő meg kiabál. Úgyhogy ez a vétel nagy királyság. Rossmannban árulják 1299 forintért.

 

 

Ma porszívózás közben találtam egy bazinagy fekete bogarat, aki a szőnyeg széle alatt lapult. Ismeretlen céllal és módszerrel jött be a lakásba. Legalább két centis keménypáncélú fekete állat, még két centis csápokkal. Visítottam a férjemnek, aki mondta, hogy ez csak egy tücsök, de én féltem, hogy elugrik, és nem nyúltam hozzá. Férj kivitte a kertbe az állatot egy lapáton, és megnézték a gyermekkel, megfogták meg ilyesmi, aztán az állat elballagott önszántából. És tényleg nem ugrált. Én 30+ évig azt hittem, hogy a szöcske a tücsök. Ez meg nemhogy nem ugrál, de mégcsak nem is zöld. Hogymikvannak.

Tegnap sikerült pontosan egy órát állni a nullás hídon. Ha csak harminc másodperccel előbb érkezünk oda, akkor vagy a) elkerültük volna ezt a rögtönzött pikniket vagy b) benne lettünk volna a tévében.  
A nullás előtti csomópont a leggázabb általában, mert sokan pofátlankodnak, még akkor is, ha semmi értelme. Ezen simán átjutottunk, fel a nullásra, besoroltam, mentem kicsit, aztán nagyjából padlófék, de csak mert kamion volt előttem, és nem láttam a feltorlódást. Teljesen leállt a forgalom. Egy idő után kikapcsoltam a motort, mert a tükörből láttam, hogy vállalkozóbb kedvű kíváncsiskodó ügyeletes híradósok kiszálltak a kocsikból, és beszélgetni kezdtek az elválasztó sávon. Aztán valaki előrement, aztán sokan előrementek. Aztán valaki hátrajött, hogy száz méterre tőlünk, négyes karambol van a híd közepén. Egy ökör bepofátlankodott a külső sávba (szokásos, hogy végigelőzik a külső sávot, aztán a lehajtó miatt mégiscsak kiállnak), amiért is nekiment az, aki nem engedte be vagy nem látta, és ennek még ketten nekimentek, majd egy macedón kamion zárta a sort. A kamion előtti vétlen autós szívta meg természetesen.
Szokásomtól eltérően nem is voltam ideges, pedig csak kétszáz méter választott el a lejárótól. Gyermek persze ki akart szállni a gyerekülésből, de egy ideig inkább hallgattam a kiabálását, mert attól tartottam, hogy mégiscsak megindul a sor, és akkor nem tudom majd bekötni időben. De amikor megláttam egy embert autópályás munkásruhában, amint a két sor között gyalog siet egy embernagyságú homokzsákkal a kezében, nos akkor lemondtam a délutánról, és kikötöttem a gyermeket. Kisvártatva nínózás, aminek a gyermek marhára örült. Láttam a tükörben, hogyan próbál utat törni magának a rendőrautó a totálisan alkalmatlan nulláson, hogy mégiscsak rohadjon el az, aki tervezte. Főleg az volt szép, ahogy két egymás mellett álló kamion próbált utat adni neki pár autóval mögöttem. Öt perces folyamatos vijjogás után már szívesen kilőttem volna a szirénáját, mert totál felesleges egy helyben állva figyelmet felhívni, de mindegy. Ezután jött még a mentőautó, az még gázabb volt, de átpréselte magát, néha kézzel löködték az autókat egy-egy centit tova.
Iszonyatos szerencsémre volt a kocsiban víz, ropi és Milka csoki, két guriga wc-papír, és pár térkép, így a gyermek ügyesen elszórakozott azzal, hogy minél nagyobb kuplejárt csináljon, ha már nem dudálhat folyamatosan.
Én azzal szórakoztam, hogy elnéztem az embereket, akik kiszállva az autójukból kedélyes csevegésbe elegyedtek, korzóztak előre-hátra a hídon, hozták-vitték az infókat. Volt, aki mobilt kért kölcsön a mögötte álló autóstól, volt aki cigit kért. Mintha előtte nem is akart volna éppen bepofátlankodni, előzni, törtetni, és szabályt szegni és karambolozni, aztán síró arccal rendőrek magyarázkodni ésvagy hullazsákban távozni, inkluzíve megszivatni mindenkit többtíz négyzetkilómeteres körzetben.
Szóval jó volt látni, hogy milyen szép is a világ, ha jó helyen vagyunk, és nem például száz méterrel előrébb. És azt is jó volt látni, hogy az emberek nem is utálják egymást. Biztos csak én utálom őket :) Mint például azt a nyitott tetejű dzsippes fickót, aki mellettem a másik sávban gagyizenét hallgatott egy órán keresztül.  Mindenesetre én lehúzott ablaknál üvöltettem a Petőfit :)

« 2007. július 2007. szeptember »